Az a nép, mely megtagadja múltját, elveszíti létjogosultságát a jövő nemzeteinek sorában, aki pedig őseit tagadja meg, az elkótyavetyéli utódai tiszteletét!

Mondják: A test és a lélek együtt lakozik, ha a ház az ember teste, akkor a kemence a lelke.

A kemence, a tűz otthona, mely gyengéden melengeti tested, ha nyúzottan az önmagát pusztító világból otthonodba térsz. Búvóhely ahol gyermekeid szenderegve tündérmeséket álmodnak. Ételeid benne készíted, mellyel családod táplálod.

A kenyér mint Krisztus teste, a legszentebb és legfontosabb étel a falusi ember asztalánál. A házigazda kezében a késsel keresztet rajzol rá Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.  Vendégét leülteti asztalához jöjjön az bárhonnan, legyen az bárki fia és lakomára hívja.

Kemence, melyet dolgos kéz tapasztott, verejtékes munkával napról-napra épített szent magyar földből, melyet ősei bíztak rá, hogy neked ember az otthon melegét nyújtsa s padkáján megpihenj!

Mert a múlt ott bujdosik az ódon házak között, valahol a füstös gerendák alatt, a szúette szuszékok mélyén a merítőkupában, a tálas mögött a sarokban, a kemence szunnyadó parazsában…

Adjon Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét!

Mikor kenyér a kezedbe,

Mindig én jussak eszedbe,

Akkor se más egyebekről,

Mint az igaz szeretetről!

(magyar népköltés)